Adott két, hasonló szituáció:
*Nagyi, mesélj nekem főiskolás éveidről!
**Gyere, ülj le mellém, hisz oly’ sok emlékem van azokról a szép időkről…
*Nagyi, mesélj nekem főiskolás éveidről!
** Hisz már meséltem!
* De az nem elég, mesélj még!
** Gyermekem, nem tudok többet… túl gyorsan szaladtak el azok az idők, s csak utólag jöttem rá, mennyi lehetőséget szalasztottam el…
Az embereknek, főleg a főiskolás korosztálynak különösen szüksége van szép emlékekre, melyek erőt adnak az élet egyes területein – hisz a legnagyobb tanító a tapasztalat, valamint emlékeinket senki és semmi sem veheti el tőlünk!
Korunk fertőző betegsége azonban a passzivitás, mely sorra éri el a hallgatókat – nincs kedvem, fáradt vagyok, majd legközelebb, nem érdekel, és sajnos lehetne még sorolni a kifogásokat, melyekbe egyre sűrűbben ütközünk manapság. Sokan nem ismerik lehetőségeiket sem, inkább bezárkóznak saját kis világukba, s a környezetet okolják minden őket ért negatív történésért – és ami talán a legrosszabb, tudják, hogyan kellene változtatni, mégsem tesznek érte semmit. Hisz egyszerűbb a körülményeket okolni, és várni a csodára, mint küzdeni érte. Gondoljunk csak bele… ha lerobban az autó, elvisszük a szervizbe… ha megáll az óra, kicseréljük az elemet… ha nem értjük a matekot, segítséget kérünk… ám mit tehetünk, ha hatalmába kerít a Passzivitás? Ki segít ilyenkor rajtunk? Senki! A saját életünkért magunknak kell felelősséget vállalnunk!
Kezdésként tudni kell felismerni a szépet és a jót, majd kihasználni lehetőségeinket! Legyen szó buliról, pályázatról, munkáról, vagy épp egy randevúról, ne mondj nemet, vágj bele! Nem csak hogy nincs veszíteni valód, de már nyertes is vagy, hisz egy tapasztalattal és élménnyel gazdagodtál, melyek aztán az egész életedre hatással lesznek… Törj ki a passzivitásból, s élj végre úgy, hogy legyen mit mesélni az unokáknak!
